Április 21-én végül kicsit több, mint 7 óra vajúdás után szükségessé váló császárral megszületett a kislányom: Lilla. Az első néhány napot (koronavírusos időszak miatt 72 órát maradtunk a kórházban) kitöltötte az öröm és a babára való rácsodálkozás, a szoptatási kísérletek, a tisztábatétel egyre növekvő rutinja és persze az álmatlanság, mert a szobában lévő 5 kisbabából egy biztosan sírt, így elég nehéz volt pihenni.
A saját állapotommal kapcsolatosan villanások vannak meg: a homokzsák, amit az őrzőben kaptam a pocakomra, a műtéti beavatkozás miatti fájdalom az első időszakban, a fokozott vérzés és persze a döbbenet, hogy nem tűnt el a hasam.
Persze tudtam, hogy így lesz… “csak nem sejtettem”. Ahogy a többieket elnéztem a szobában, minden első gyerekes anyuka így volt ezzel… Hiába mondja mindenki, azért titkon reménykedtünk, hogy velünk majd másként lesz és ahogy kikerül a baba, a magzatvíz és a többi “kellék”, visszatér az eredeti állapot. Hát nem… és pont a meglazult hasfal miatt nem.
Idő kell ahhoz, hogy a szervezet magára találjon, visszarendeződjön, a méh felvegye az eredeti méretét és alakját stb.
Ebből a kórházban annyit érzékeltem, hogy “nagy a hasam” és tiszta mázli, hogy van nálam kismama nadrág, mert hazafelé is abba fogok csak beleférni.
